2014. szeptember 8., hétfő

Bezárva 1.rész

Különös hangulatú éjszaka volt. Jan épp a szokásos útvonalán haladt, hogy találkozhasson gyerekkori barátnőjével, Anne-nel. Egész úton elgondolkodott és visszaemlékezett arra, mikor először találkoztak. Mindketten gyerekek voltak.Az éjszakai várost járta néhány addig összeszedett családtagjával, mikor az egyik házból egy tőle néhány évvel fiatalabb kislány keserves sírására lettek figyelmesek. Szülei holttesténél guggolt, és torka szakadtából sírt. Akkoriban sokat aggódott érte, pláne, hogy szadista nagybátyjához került, és ő minden egyes alkalommal bántotta, amikor csak lehetősége volt rá. Akkor fogadta meg, hogy kitart mellette, és a legjobb barátnője lesz, és ez így is lett. Azóta elválaszthatatlanok, és minden titkot tudnak egymásról.

Szokásukhoz híven abban az utcában futottak össze, amelyikben mindig találkoztak. Elmosolyodott, mikor Anne fülig érő szájjal csatlakozott hozzá, de nem értette egészen addig a pillanatig, amíg rá nem kérdezett.

- Mi történt, hogy ilyen vidám vagy? - érdeklődött, de Anne jó kedve nem múlt el.

- Amiatt a szemét miatt. - válaszolta.

Jan-en hirtelen úrrá lett a düh. - Akarod, hogy elintézzem?

Anne csak megrázta a fejét. - Már nem kell. - mosolya szinte a füléig ért. - Megtettem én.

Először ledermedt a hírtől, majd gondolatai megállíthatatlanul cikáztak a fejében. Csak remélni tudta, hogy nem vérbe fagyva fekszik bent valahol a házban. - Ugye nem ölted meg? - Látta Anne szemein, hogy meglepte a kérdés.

- Nem, de megfordult a fejemben. - hangja alapján ítélve rájött, hogy tényleg úgy volt. - Most az előszobában fekszik ájultan.

Nem is kérdezett többet, inkább igyekezett arra a nagy bulira koncentrálni, amire hivatalosak voltak. Még néhány utcát sétáltak, mire elérték azt a titkos klubot, amiről az éjszaka teremtményei és a velük szövetségben álló emberek csak meséltek. Igaz, hogy sokszor megfordult már itt, de a sorozatos verekedésekbe torkolló bulik miatt nem vitte el eddig barátnőjét. Egyes bulik nagyon kegyetlenül végződtek. Gyakran előfordult, hogy valamelyik vámpír vagy más teremtmény úgy rendezte le a vitáját, hogy megölte áldozatát és akit lehetett még darabokra is tépett.

Alig értek oda, az ajtó máris kivágódott és egy ismeretlen haldokló srácot dobtak ki pontosan eléjük. Nem sokra rá meg is jelent a lény, aki elbánt a sráccal, és Anne-re akart támadni. Ösztönei révén azonnal reagált, és megállította a kezét, mielőtt barátnőjét elérhette volna. A dög ránézett, majd a lányra és ordítani kezdett, amikor meglátta, hogy a fiú még életben van. Ellensége teste rögtön megfeszült a markában, mikor túlvilági hangon kezdett morogni. Utálta, ha valamelyik szerettére fente egy kívülálló rohadék a fogát. Megunta, hogy egy helyben állnak, lassan megmozdította a kezét és lefelé mozdította. Az ismeretlen lény egyre hangosabban sikított, miközben a csontjai minden mozdulattal egyre hangosabban reccsentek, majd egy hangos, reszelős hanggal ripityára törte őket.

A fájdalomtól az térdre rogyott és úgy nyöszörgött tovább, míg néhányan ki nem léptek a klubból és ledermedve nézték a jelentet.

- Hogy van? - kérdezte a még mindig a srác mellett gubbasztó barátnőjét.

- Nem tudom. - válaszolta.

Amint kimondta a mondatot, a srác azonnal meg is halt. Sérülései súlyosak voltak, már amennyire egy embernek az lehet. A meglepettségtől teljesen lefagyott, még az előtte térdelő ismeretlen lény sem zavarta. Úgy érezte kicsúszik a lába alól a talaj és alig kapott levegőt. Legnagyobb szerencsétlenségére akkor jelentek meg néhányan és az sem segített a helyzeten, hogy neki és barátnőjének is véres volt a keze, ami arra engedett következtetni, hogy ők ölték meg a srácot.

Szinte pillanatok alatt jelent meg néhány ismerős vámpír, akik a családján kívül a város rendjére vigyáztak és ragadták meg, majd felhúzták a földről Anne-t, hogy magukkal vihessék a "rendőrségre". Idejük sem volt feleszmélni, máris az úgynevezett "bíróságon" találták magukat és az ítélet minden szempontból: BŰNÖS.

A helyszínen néhány családtagja is megjelent, csak úgy, mint Lucian és Anne nagybátyja, aki ezúttal sem volt józan. Nem mentegetőzött, inkább jobbnak látta, ha elfogadja a sorsukat és igyekezett beletörődni, mert egyhamar úgysem fog kiderülni, hogy ártatlanok és nincs nagyobb szégyen, mint örökösként olyan gyilkosságot elkövetni, amit tiltanak a szabályok, ráadásul olyan ember fia halt meg, aki támogatta a vámpírokat.

Szeme sarkából látta, amint a családtagjai eredőjéhez fordultak és kérdőre vonták, és hallotta a beszélgetést.

- Hogy képzeled? - csattant fel Marius. - Nem hagyhatod a saját örökösödet a sorsára!

- Mit akarsz, mit tegyek? - fordult hozzá dühösen.

- Ne hagyd, hogy ezt tegyék vele! - csatlakozott be egyik menyasszonya, Jessica.

- A saját utódodat a halálba küldenéd? Van fogalmad róla a többiek mennyire elfordulnak majd tőled? Megakarsz halni? - Marius próbálkozása úgy tűnt megtette hatását.

Lucian-nek sikerült annyit elérnie, hogy legalább a temetésig még szabadlábon legyenek, közben pedig gyanúsan viselkedett és néhányan el is tűntek a köreikből. Tudta, hogy készül valamire, csak arra nem, hogy mire. A meggyilkolt srác apja ragaszkodott ahhoz, hogy ott legyenek a temetésen, így szembesülni tudnak tettük következményével és talán még bűntudatuk is lesz. Olyan miatt nem lehet, amit nem ők tettek, hisz csak segíteni akartak a fiún és nem megölni, mint ahogy azt néhány akkor a helyszínre érkező tanú állította.

A temetés után azonnal egy különleges börtönbe szállították őket, amely túl komor volt, még egy lelketlen vámpírnak is. A falak és azzal együtt minden szürke volt és barátságtalan, nekik pedig itt kellesz majd lehúzniuk néhány évet a semmiért. Dühös volt, bár Anne-nek nem mutatta ki, mert igyekezett higgadt maradni. Nem akarta, hogy elboruljon az agya, hisz ki tudja kik vagy mik közé kerültek be.

Beléptek a bejáraton, ami egy hosszú folyosóra vezetett, majd egy lépcsőn mentek fel legalább két-három emeletet és egy másik folyosó végén találták magukat. Ott bal oldalt volt egy ajtó, amin be kellett menniük. Az őr, aki a bejárattól egészen odáig kísérte őket nyitotta ki az ajtót, majd miután beléptek bezárta, és akkor tudatosult benne, hogy nem egy kegyetlen rémálomról volt szó. Alaposan körülnézett. A szobában két nagy polcon, egy hatalmas asztalon és néhány széken kívül nem igen volt más, csak egy férfi, aki majd felfalta őket szemeivel.

Úgy körülbelül a negyvenes évei elején járhatott és a következtetései levonása után megjegyezte magában, hogy a kora ellenére nem is rossz pasi. Kérdően nézett a férfira, míg észre nem vette magát.

- Üdvözlöm önöket, hölgyeim, én Joo Sangwook vagyok, a börtön igazgatója. - kezdett bele a mondókájába. - Itt létük alatt én gondoskodok a jól létükről. A családja már megtett mindent, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben.

- Megtenné, hogy a lényegre tér? - rövidre akarta zárni, mert utálta, ha valaki sokat kertel.

- Ez egy nem mindennapi börtön és csak a kiváltságosak kerülhetnek ide. - folytatta a férfi. - Nem tudom mi lehet önökben, de az egyik banda máris magukra tette a kezét.

- Elmondaná végre a szabályokat? - türelmetlenkedett és látta, hogy barátnője is hasonló lelki állapotban van.

- Nos rendben. - mondta. - Az első, hogy nem csinálnak hülyeséget, amivel felbosszantanak, különben pokollá teszem az életüket! A második, hogy bármilyen ellenem készülő dolgot terveznek a rabok, tudatják velem! A harmadik, hogy megtudják Jung Yunhak csapata mit tervez ellenem és amint van valami, azonnal szólnak. Minden egyes piszkos kis ügyről tudni akarok!

Úgy vélte eleget hallottak, így elindultak az ajtó felé és miután kinyitották, a kíséretükkel néhány méterrel az iroda után balra kanyarodtak. Ismét egy hosszú folyosó következett ami a végén öt irányba végződött.

- Ez a nyugati szárny. - mutatott az őr egyenesen. - A ti celláitok itt lesznek.

- Várjon! - szólt az őr után Anne. - Megmondaná, mégis melyik cellába menjünk be?

A férfi fújtatott egyet, majd elindult velük a nyugati folyosón. Mindkét oldalon cellák sorakoztak, de kedve sem volt megszámolni, hogy mégis mennyi, csak leakarta tudni azt a rohadt rémálmot. A legváratlanabb pillanatban álltak meg.

- Ezek azok. - mutatott két különbözőre a férfi, majd elment.

Külön helyiségben élnek majd a hátralévő három évben? Ez kinek a hülye ötlete volt? Mégis hogy képzelték, hogy hagyja, hogy Anne együtt legyen a cellában két fogollyal, akiket nem is ismernek? Valaki nagyon elszúrt valamit, és tévedett, ha azt hitte hagyja majd ezt az egészet! Egy pillanat! Ki az a Jung Yunhak? Dühösen dobta le a cuccait az alsó priccsre, majd azonnal elindult, hogy megkeresse azokat, akik elakarták választani őket.

Anne-nel az oldalán kisétált a nyugati szárnyból, lépcsőztek egy emeltet lejjebb és mikor balra fordultak, egy hatalmas ebédlőben találták magukat. A rabok egy része kígyózó sorban állt a pultnál és vették el az ételt, amit kaptak, a másik része már ült és javában evett. Minden bizonnyal dél van. Összenéztek, majd beálltak ők is. A tálcájukra egy pohár narancslé és néhány onigiri került.

Ahogy elindultak a pulttól, kinézték az egyetlen asztalt, ahol senki nem ült, majd odasétáltak, leültek egymással szemben és enni kezdtek. Nem messze tőlük, majdnem velük szemben hat srác ült és őket figyelte. Idejük sem volt feleszmélni, máris hat ismeretlen lány ült le melléjük és bámulták őket evés közben.

- Nézd, Boram, az új jövevények éhesek. - gúnyolódott rajtuk az egyik lány.

- Ízlik az onigiri? - emelte fel a tányérját és már készült a következő mozdulatra, de megállította.

- Én a helyedben letenném a helyére a tányért a kajával együtt. - a hangja cseppet sem volt kedves és látta, hogy Anne is készült már arra, hogy ha szükséges, móresre tanítsák őket.

A lány meredten nézett a társaira, majd vissza rá. - Mit mondtál?

- Talán süket vagy? - csattant fel. - Azt mondtam tedd le a kajám a tányérommal együtt, vagy eltöröm a kezed!

A hanglejtésétől és a dühös tekintetétől a mellette ülő lassan letette elé a tányérját, majd visszaült és percekig csak csend volt. Néhány perc múlva egyikük ismét megszólalt.

- Ne haragudjatok Qri illetlen viselkedése miatt. Ő egyszerűen csak szeret bunkóskodni az újakkal. - mentegetőzött a lány. - A nevem Hyomin. A többiek: Boram, Eunjung, Jiyeon, Soyeon és Qri-t már ismered.

- Én Janho vagyok, ő a húgom, Sooyoung, de én csak Anne-nek becézem. - kacsintott a lányra.

- Mi miatt kerültetek be? - kérdezte az előbb Eunjung-nak nevezett lány.

- Egy befolyásos pasi és a talpnyalói ránk kentek egy gyilkosságot, amit nem mi követtünk el. - válaszolta Anne, ezzel is becsatlakozva a beszélgetésbe.

- Az kemény lehet. - húzta el a száját Hyomin. - Egyébként szerencsés lányok vagytok.

- Miért is? - húzta fel jobb szemöldökét.

- Mert a Supernova kiszúrt magának titeket. - válaszolta Eunjung.

- Még hogy szerencsések?! - csattant fel Boram. - Nekünk lenne a helyünk velük a nyugati szárnyban, nem pedig két újoncnak, akik azt se tudják kik ők!

- Supernova? - nézett értetlenül barátnőjére.

Hyomin a szemben lévő asztalnál ülő hat srác felé mutatott, akik őket nézték. - A vezérük Jung Yunhak és a kis főnök Sungje. Ahw.... annyira szívdöglesztőek!

Először nem akart hinni Hyomin-nek, majd ahogy alaposan megnézte őket, rájött, hogy igaza volt. Kapásból három srác is bejött neki. Legalább nem fog unatkozni és lesz néhány helyes pasi, akikkel kedvére szórakozhat. Máris akadt néhány érv arra, hogy ne unatkozzon vagy őrüljön meg. Anne-nek szemmel láthatóan nem tetszett a helyzet, hogy hat pasival lesznek összezárva a nyugati szárny két cellájában, és be kellett látnia, hogy igaza van. hisz ki tudja mire képesek.

Ebéd után egy kósza gondolattól vezérelve sétálni indultak, hogy felderítsék a börtön minden egyes szegletét. Az ebédlővel egy szinten, volt a konyha és a zuhanyzók. A fürdőszobában legalább hat egymástól elválasztott zuhanykabin volt, olyan üveggel, amin nem lehetett átlátni és zárral, hogy ne lephesse meg őket senki. Onnan kiérve visszamentek a lépcsőkhöz és felmentek arra a folyosóra, ahol a négy szárny összeér. Első blikkre a keleti szárnyba indultak.

A céllák elrendezése hasonló volt nyugatiéhoz, már amennyire megtudta figyelni. A egy-egy cellában néhány rab összeverődött, voltak, akik kártyáztak, mások pornó magazinokat böngésztek és voltak, akik csak beszélgettek egymással. Anne megragadta a csuklóját, hogy jelezze, inkább menjenek vissza a saját szárnyukba, de valami ezt súgta neki, hogy tovább kell menniük. A szárny bal oldali utolsó cellájában egy ismerős alakot vélt felfedezni.

Közelebb ment a cellához, hogy megbizonyosodjon arról, nem csal a szeme és mikor ez megtörtént, meglepődött. - Tsubasa? - kérdezte bizonytalan hangon és a férfi válaszolt is.

- Ki kérdezi? - felült és elindult feléjük, majd kikerekedett szemekkel nézett rájuk. - Jan? Jól látom, hogy te vagy?

A férfi azonnal magához húzta, és jó szorosan magához ölelte. Mikor elváltak és visszanézett barátnőjére, látta, hogy nem érti a nagy összeborulásukat. - Anne, ő Tsubasa. - mutatta be őket egymásnak.

- Hogy kerültetek ide? - kérdezte a férfi.

- Baron, az a mocsok kitalálta, hogy mi öltük meg a drága fogadott unokaöccsét és bekaszniztak. - válaszolta egyszerűen.

- Az a rohadt szemét! - csattant fel Tsubasa. - Lucian nem csinált semmit?

- A bíró a rokona, de elintézte, hogy nem szenvedjünk hiányt semmiben. - kacsintott a férfire, mire ő elmosolyodott. -  Jó lenne Tackey-t is látni.

- Hamarosan fogod.

- Ő is itt van? - kuncogott egyet és Tsubasa kacsintása egyet jelentett egy hatalmas igennel.

Az órákig tartó beszélgetés után eljött a vacsora idő és a menü ugyanaz volt, mint ebédnél. Ezúttal volt társuk is a vacsoránál. Tsubasa indult el először az asztalukhoz, majd utána rögtön Tackey is. Másról sem beszéltek, csak arról, hogy hogyan ismerkedtek meg, mióta vannak jó viszonyban és családi dolgokról. A Supernova ugyanannál az asztalnál ült, mint korábban és ugyanúgy bámulták őket. Látszott a Yunhak-nak nevezett vezéren, hogy cseppet sem tetszik neki a helyzet, hogy két férfivel együtt ülnek az asztalnál.

Még be sem fejezték az evést, máris újabb öt ismeretlen srác zavarta meg őket.

- Ezt nem hiszem el! - csattant fel Anne. - Már vacsorázni sem lehet nyugodtan?

- Vigyázz a nyelvedre, ha nem akarsz magadnak rosszat! - szólalt meg az egyikük.

- Hyunjoong, mi lenne, ha szépen odébb állnátok? - kérdezte nyugodt hangon Tackey.

A fiú elhúzta a száját, majd nagy levegőt vett. - Attól tartok nem lehet, ugyanis megtetszettek nekünk a lányok.

A mondat hallatára a velük szemben ülő hat srác felállt, majd egyikük megszólalt. - Mi lenne, ha békén hagynátok őket?

- Mit ugatsz? - kérdezte az öt közül egy újabb.

- A lányok a nyugati szárnyban vannak, tehát a mi védelmünket élvezik! - a Supernova vezér hangján hallatszott, hogy egyáltalán nem viccel.

- Mi lenne, ha elhúznátok a beleteket? - indult el az egyik a hat fiú közül.

- Nyugodj le, Kwangsoo, csak szórakoztunk egy kicsit. - hátrált a Hyunjoong-nak nevezett fiú, majd el is tűntek a közelükből.

Vacsora után a két fiú elkísérte őket a zuhanyzók felé, majd magukra hagyták őket. Levetkőztek, a ruháikat és egy nagy törölközőt bevittek magukkal a kabinba, letették az ott lévő tartóra, majd megengedték a vizet és elkezdték beledörzsölni a szappant a bőrükbe. A meleg víz hirtelen kiűzte agyából a felesleges gondolatokat, de éberen figyelt, nehogy valaki váratlanul meglepje őket. Miután megtörölköztek, kiléptek a kabinból, felöltöztek és a vizes törölközőkkel a kezükben indultak vissza a nyugati szárnyba.

Mikor visszaértek a celláikba, azok még üresek voltak. A vele lakók minden bizonnyal majd később csatlakoznak hozzájuk. Mire mindent elrendeztek és elhelyezkedtek a saját priccsükön, megjelentek cellatársai is. Ketten léptek be abba a cellába, amiben ő volt. Az egyikük egy rántással bevágta maga mögött az ajtót, majd egymás után levágódtak a helyükre és ezután már csend volt. A világítást nemsokkal később kapcsolták le a folyosókon, és az egyetlen fény, csak az éppen járőröző börtönőr zseblámpájából érkezett. Tudta, hogy nehéz nap lesz a következő, ezért minden felesleges gondolatot kiűzött a fejéből és hagyta, hogy elnyomja az álom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése