Anne és a többiek aggódtak Jan és Sungje miatt, elhatározták, hogy a gyengélkedőre mennek. Amikor benyitottak csak Sungje-t találták ott, Tsubasa és Sheppard összenézett és már úton is voltak Daisuke felé. Épp időben érkeztek, hogy megfékezzék Jant valami hülyeség megtételében. Jan visszatért a gyengélkedőre, Anne és a többiek őt keresték, majd visszatérve a gyengélkedőhöz szembesültek vele, hogy mind a két sérült ereje teljében van és most csak zavarják őket.
- Mi lenne, ha mi is kipróbálnánk ezt a terápiát? -kuncog KwangSoo miközben Anne fülébe súgja a búja szavakat- Mostanában olyan leterheltnek és kedvtelennek tűnsz.
- Tudod, hogy miért. De lehet róla szó doktor úr! -kacsintott kacéran KwangSoo felé-
- Még csak délelőtt van és ti... -gúnyolódott JiHyuk-
- Menj és keress magadnak elfoglaltságot! -förmedt rá KwangSoo, szinte izzott a szeme-
- Gyere te kidobott, majd mi befogadunk Geonillal. -veregette hátba Yunhak-
- Miért mindig nekem kell elmennem, ha ők...
- Még mindig itt tátod a szádat?! Nincs szükségünk közönségre!
- Ebédnél meg kaphatod a desszertemet, ha attól jobban éreznéd magad! -mosolygott rá kedvesen Anne-
Magukra csukták az ajtót, KwangSoo elé lépett, hüvelyk és mutató ujjai közzé fogta Anne állát és ajkaira előbb édes, kedves csókokat lehelt, majd egyre mohóbban, birtoklóan haladt beljebb. Nyelvével végig nyalt Anne alsó, majd felső fogsorán, szájpadlásán, végül nyelvét masszírozta sajátjával, és egyre mélyebbé vált csókjuk. Zihálva lopták a levegőt, mert ajkaik nem akartak elszakadni egymástól. Anne kétségbe esetten kapaszkodott az erős karokba, amik dereka körül fonták védelmezően, pár pillanattal később már könnyei nedvesítették arcaikat.
- Mi a baj? Túl mohó voltam? fáj valahol?
- Semmi baj, csak tudod...
- Még mindig attól félsz, hogy mi...
- Igen! Tudom, hogy hülyeség, és most láttam Janéket szóval felesleges ilyesmin agyalni, főleg mikor ilyen védelmezőn tartasz a karjaidban. Olyan békés és meleg érzés, hogy itt vagy, de félek.
- Nem hülyeség, csak ezekkel magadnak ártasz! Szeretem az üde mosolyod! Elfelejteti velem a keserű múltat és azt, hogy ide vagyok bezárva. Sőt mióta itt vagy örülök, hogy ide kerültem, mert találkozhattam veled.
- Nem maradhatnánk így egy darabig? Szükségem van az ölelésedre, hogy megnyugodjak és felmelegedjek.
- Ameddig akarod! Nem szeretlek elveszett reszkető kiscicának látni! Én azt a kacér vadmacskát szeretem, aki minden érintésemnél dorombol és még többet követel magának belőlem.
- Haha! nem is tudtam, hogy ilyennek látsz olyankor!
- Pedig olyan vagy! -kuncog- De mikor alszol mellettem olyan vagy mint egy törékeny porcelánbaba, és olyankor szinte félek megmozdulni, mert félek kárt teszek benned, még se tudom megállni, hogy ne öleljelek és védelmezzelek, mert te vagy az én kincsem.
- Hű ez kicsit fura, a te szádból, de tetszik. -csillogó szemmel vigyorog-
- Végre nevetsz, és nem a műmosolyodat villogtatod! Már megérte ilyen nyálas dolgot mondani, de tényleg így gondolom, csak olyan gáz kimondani.
- Nem gáz, ha szeretsz valakit... upsz, ezt nem kellett volna
- Igen, igazad van. Talán szeretek valakit, akire úgy kell vigyáznom mint a hímes tojásra, nehogy összetörjön a sok rossz miatt, ami körül veszi.
- Nem vagyok olyan törékeny! Csak attól rettegek, amit nem tudok befolyásolni!
- Tudom! Nem is tartalak gyengének, csak tudom, hogy mi az ami aggaszt és megrémít a tudat, hogy ha megtörténik, te romokban fogsz heverni.
- Na jó, elég a depiből! Csak szoríts erősen magadhoz, hogy érezzelek!
- Gyertek enni! Nem dughattok egész nap, és kérem a desszertemet! -kiabál JiHyuk a cella előtt- Hát ti nem csináltatok semmit? Ezért mentem el?
- Kuss! Épp bele akartunk kezdeni! -KwangSoo idegesen haját borzolja , Anne pedig mutató ujjával végig simít alsó ajkán, ezzel csitítja-
Ebédnél Anne és KwangSoo a szomszédos asztaloknál ült, hogy egy kis távolságot tartsanak egymástól. Ennek oka az, hogy egymást féltik, nem akarja egyikőjük se, hogy miatta essen baja a másiknak. Anne szokás szerint a Kim testvérekkel és Tackeyvel ült és csipegetett, JiHyuk a másik asztaltól nyálcsorgató pillantásokat vetett a beígért íncsiklandozó desszertre. Anne elmosolyodott, fejével intett, hogy mehet a jutalmáért, de KwangSoo vállánál fogva visszanyomta a helyére JiHyukot, és maga ment a süteményért. Valamit belesúgott Anne fülébe aki, elpirult, és egymás után lapátolta szájába az ételt, mindenkit elkapott a nevetés a látottak miatt. Anne még vörösebb lett, mert kínosan érintette a dolog, hogy mindenki rajta nevet, de KwangSoo nem nevetett, sőt elégedett pillantásával jutalmazta őt.
Ebéd után Anne a vizesblokk felé ment, amikor megszólalt benne a vészjelzője. Úgy érezte valaki követi, mikor megfordult, a lélegzete is elállt, mert a sebzett támolygó Daisuke állt vele szemben. Anne amint ránézett látta a sérülésekből, hogy azt csak is egy "ember" tehette. Remegő lábaival hátrálni kezdett, mert látta a "férfi" szemeiben a gyilkolás vágyát, az éhséget, ami még intenzívebb sérülései és Jan iránti gyűlölete miatt. Daisuke sarokba szorította őt és nyakának tövét szaglászgatta, nyalogatta és vérének illatát dicsérte, majd fogaival belemart húsába és lakmározni kezdett. Ekkor jelent meg Sheppard Tsubasával és lerángatták a már eszméletlen Anneről Daisuket, és egy biztonságosabb zárkába vitték, mint amibe korábban volt, ahonnan megszökött. Szerencsére időben érkeztek, így Anne csak a vérveszteség miatt vesztette el eszméletét. Anne szerencsésebb volt, mint Sungje, már ha ezt lehet szerencsének nevezni, hisz nem is kellett volna ennek megtörténnie. Jan és Sungje a gyengélkedőbe vitték, és Sheppard ellátta, egy tasak 0-ás vért kötött be neki.
Pár órával később Anne magához tért, és szinte fagyosnak érezte maga körül a teret, a gyengélkedő steril fehérsége mindig is a frászt hozta rá. Örült, hogy nem volt egyedül, mert talán fel is sikított volna amint magához tért. Tekintete homályos volt, alig tudta kivenni az őt körülvevők arcát, de tudta kik vannak vele. KwangSoo gyengéden magához ölelte, de reflexei még a korábbi támadástól pattanásig feszülve eltolták a közeledő kezeket. Anne amint ráeszmélt mi történt és az, hogy eltaszította a védelmező kezeket amikre mindennél jobban vágyik akaratlanul is könnyeket csaltak szemeibe. Könnyei patakként zúdultak le sápadt arcán, KwangSoo keze cirógatásra indultak felé, de pár milliméterrel a bőrétől megtorpant, mert látta Anne össze ránduló testét. Már vissza húzta volna jobbkezét, mikor Anne megragadta és szorosan szorongatta, mintha egy szakadék peremén az életéért küzdött volna. Sheppard Mindenkit ki akart küldeni, és nyugtatót akart adni Annenek, hogy pihenjen, de ő tiltakozott. Nem akart egyedül maradni a hűvös steril szobában, ami inkább emlékeztette egy hullaházra, mint egy kórteremre. Könnyes szemeivel kérlelte a dokit, hogy engedje vissza a cellájába, de az ellenkezett, majd Anne Janre nézett, ő pedig Sheppardre.
Hosszú néma percek után egy bele egyező sóhaj hagyta el Sheppard száját, Anne megkönnyebbült, KwangSoo felkapta és vitte a cellába. Sheppard vitt vacsorát Annenek és KwangSoonak is, aki nem mozdult el egy percre se a lány mellől. Villanyoltás után Anne ágyában összekuporodva feküdt, de öt percenként fel fel riadt, végül úgy döntött, KwangSoo ágyában keres nyugalmat. Bebújt mellé, szorosan átölelte, bár kicsit megfeszült a teste, ezért KwangSoo el akart húzódni tőle, de ő még szorosabban kapaszkodott belé, így aludtak el. Még három napig volt ágyhoz kötve Anne, mindig volt vele valaki, mert olyan hajthatatlan, hogy biztos mászkálni kezdett volna. Minden éjjel KwangSoo ágyában tért nyugovóra, saját ágyában már nem érezte jól magát, szinte fojtogatta a magány.
Hetekkel később mikor Anne már teljesen felépült, még mindig KwangSoo ágyában tudott csak aludni éjjelente. Egyik vacsora után együtt indultak a cellájukba, de nem értek oda amin a többiek meg is voltak lepődve egy pillanatig, de egyikük lebeszélte őket arról, hogy keresni kezdjék őket. Jól gondolta, hogy elvonultak valahová, hogy kettesben legyenek. Jó ideje nem érintették egymást úgy ahogy szerették volna, de ezen a napon elérték határaikat, amik visszatartották vágyaikat. Egy raktár szerű helyiségbe osontak be az összekötő folyosón, sötét volt, de ez még izgalmasabbá tette számukra az egymásra találást. Anne továbbra is érzékeny volt a feléje közeledő kezekre és a nyakához érő ajkakra, így KwangSoo ráhagyta az érzéki felfedezést. Nem szívesen adta át eme izgalmas feladatot, mert szerette felfedezni a lány minden porcikáját, és a reakcióiban elmerülni, de tudta, hogy most engednie kell, mert másképp nem tudják át adni magukat vágyaiknak, pedig már nagyon türelmetlenek.
Anne lerántotta KwangSoo pólóját, a földre hajította, majd sajátját is utána vetette miközben vadul csókolta, mintha nem lenne holnap. A falhoz szorította, testével KwangSooéhoz préselődött, csókolgatta fültőtől a mellkasán át a köldökéig. Lassú finom mozdulattal kigombolta a feszülő nadrágot, és csókjaival egyre lejjebb haladt, tövétől a csúcsáig csókolta KwangSoo férfiasságát, ami már türelmetlenül lüktetett a vágytól. KwangSoo hüvelyk és mutató ujjaival állánál fogva húzta fel magához Annet, majd ujjai finoman végig siklottak mellein cirógatva azokat egészen vágyakozó bejáratáig. Hosszú, mély csókok közepette masszírozta Anne bejáratát, ujjait ki be mozgatta, hol lassan, hol gyorsan, közben mindketten ziháltak a másik szájában. KwangSoo kihúzta ujjait Anneből és már ő nyomta a falnak. Anne egy pillanatra még levegőt se kapott a szörnyű emlékek miatt, utána ő maga húzta KwangSoot magához. Ez volt a megerősítés, hogy KwangSoo belé hatolhat, mert már ő sem bír tovább várni. Az első lökésre Anne nagy levegővel és hangos nyögéssel reagált, ezzel biztatta KwangSoot a folytatásra, aki nem is habozott, újabb lökésre készült, ezúttal még mélyebbre merült el a vágytól fűtött testben újra meg újra.
2015. február 3., kedd
Bezárva 15.rész
Riadtan nyitotta ki a szemeit. Hirtelen nem tudta hol is van, csak mindenütt fehér falak, ágyak és függönyök. A mellette lévő ablakon kinézve látta, hogy világos van. Még mindig szédült egy kicsit, de erőt vett magán és lassan felült. Alig volt ereje ülve maradni, de amikor meglátta, hogy a szomszédos ágyon fekszik valaki, kíváncsi lett.
Óvatosan húzódott ki az ágy szélére és sétált oda a másik ágyhoz, hogy megnézhesse ki van benne és amikor meglátta, azt hitte menten elájul. Nem más feküdt előtte, mint Sungje. Mikor lejjebb húzta róla a takarót akkor látta meg, hogy a mellkasát teljes mértékben kötés borítja.
A szájához kapta a kezét. - Mi történt veled?
Könnyek csordultak ki a szeméből, hisz maga volt a pokol, hogy így láthatta egyik szerelmét. Csak remélni tudta, hogy Sungmo és a többiek nem valamelyik másik szobában fekszenek ilyen vagy még rosszabb állapotban. Hát megtörtént az, amitől annyira félt. A fiú kezét simogatta, mikor kinyílt az ajtó és belépett rajta Sheppard. Képtelen volt megszólalni, csak sírt és Sungje-t nézte.
- Néhány nappal ezelőtt került be ide. - kezdte el a férfi. - Daisuke intézte el így el.
Harag gyűlt benne. Legszívesebben azonnal elindult volna, hogy megölje a férfit, de nem tudta ott hagyni Sungje-t annyira elesett állapotban. A kezét simogatta a visszafojtott lélegzettel hallgatta minden levegővételét. Bármit megadott volna azért, hogy szerelme ismét jól legyen és rámosolyogjon.
- Nagyon súlyos az állapota. - mondta Sheppard remegő hanggal.
- Mennyire? - kérdezte sírva.
- Jan, én.... - próbálta mondani, de a lány ráförmedt.
- Mennyire?
Sheppard nagyot nyelt, majd végre rászánta magát. - Haldoklik.
Úgy érezte, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt. Percekig csak fagyottan ült a fiú ágyán és levegőt is elfelejtett venni. Ismét ugyanott tartott, ahol néhány évvel ezelőtt, mikor előző nagy szerelme a karjaiban haldoklott. Mikor végre sikerült levegőt vennie, kétségbeesetten próbált megszólalni, de képtelen volt rá. Mit tett, hogy egymás után kétszer is át kell élnie azt a poklot?
Egyre gyűlt benne a harag, ahogy a sírás elszorította a torkát és a mázsás súly a mellkasára telepedett. Hiába könyörgött neki, nem ébredt fel, csak feküdt ott csendben és mozdulatlanul. Szinte megőrült az érzéstől, hogy Sungje meg fog halni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tépte fel fogaival a csuklóját, majd odaemelte a fiú szájához és belecsepegtette a szájába.
Előfordult néhányszor, hogy olyan helyzetekben, mikor megfagyott és döntenie kellett, automatikusan a kegyetlenebb énje került ki győztesen és tette meg helyette azt, amit kellett, de most nem így volt. Fogalma sem volt, hogy birtoklási vágya ébredt fel benne vagy a múlt kísértetei adták meg neki a kezdő lökést, esetleg az, hogy rájött, hogy a fiú a vérvonalába tartozik, de nem hagyhatta meghalni.
Amint az első csepp vér leért a torkán, odahajolt a füléhez és belesuttogott. - Nyeld le! - Elmosolyodott, hisz a fiú megtette, amit kért tőle.
Innentől kezdve nem tehetett mást, mint várt és reménykedett, hogy Sungje hamarosan felébred. Megőrjítette, hogy jó ideje nem történt semmi. Képtelen volt egy helyben, ezért úgy döntött, hogy megkeresi Daisuke-t és elbeszélget vele a történtekről. Morogva pattant fel az ágyról és olyan gyorsan ment vissza a nyugati szárnyba, ahogy csak lehetett.
A többiek nem voltak a celláikban, minden bizonnyal vagy ebédeltek vagy ki tudja merre voltak, de ez kapóra jött neki, ráadásul Daisuke egyedül volt a cellájában. Szívbaj nélkül lépett be a helyiségbe, a férfiért nyúlt és lehúzta a priccsről, majd jó erősen neki vágta a falnak.
- Lenyűgöző a túlélési ösztönöd. - mondta Daisuke. - Hogy voltál képes felgyógyulni?
- Én a helyedben azon aggódnék, hogy most meg fogsz halni! - vicsorgott a férfire.
- De legalább magammal viszem a drága fiúkádat is!
Daisuke állításától nevetnie kellett. - Ha azt hiszed, hogy haldoklik, akkor nagyon tévedsz! Most válik eggyé a vérvonalamból. - Nagyot sóhajtott. - Szinte érzem, ahogy a sebei begyógyulnak és a csontjai összeforrnak.
- Ki a fene vagy?
- A legrosszabb rémálmod! - válaszolta. - Tudod, rossz szörnnyel kezdtél ki!
- Úristen! - fehéredett el Daisuke, mikor rájött, hogy ki is ő valójában. - Te vagy a Hatcher vérvonal örököse!
- Személyesen!
Időt sem hagyott neki, hogy megeméssze a dolgokat, egyszerűen csak elkezdte kínozni. A férfi szívszaggatóan ordított fel minden egyes alkalommal, mikor eltörte a csontjait és felhasította a bőrét, hogy letépje a hússal együtt róla. Hosszú percekig tartott és már csak az utolsó néhány simítás volt hátra. Kegyetlenül szántott végig karmaival Daisuke hasán, hogy utána kihúzhassa a beleit belőle, de még mielőtt kitéphette volna őket, egy hang megállította.
- Ne öld meg! - szólalt meg Sheppard.
- Csak hagyd a sorsára! - csatlakozott be Tsubasa is. - Majd mi gondoskodunk róla.
- Tessék? - nézett rájuk értetlenül. - Lehet megölte Sungje-t és büntetlenül hagyjuk?
- Csak bízd ránk. - kérte Tsubasa és valamiért engedett neki.
Lassan elindult vissza a gyengélkedőre. Egész úton a mérhetetlen bosszúvágyát próbálta legyőzni, de hiába. Mikor a "szobájuk" ajtajához ért, kezét rátetette a kilincsre, de csak azután lépett be, hogy hatalmasat sóhajtott és kiengedte tüdejéből a levegőt. Nem figyelt semmire, hisz elterelte a gondolatait az, hogy Sungje talán nem éri meg a következő reggelt, sőt lehet, hogy az éjszakát sem.
Zihált a dühtől és tehetetlennek érezte magát.
Lassan lépkedett az ágyukhoz, kába volt a gondolattól, hogy elveszíti Sungje-t és a sírás fojtogatta. Egyre gyorsabb zihálása erősen jelezte, hogy nem sok tartja vissza a kitörni készülő fájdalmas sírástól és néhány pillanat múlva már patakokban folytak le a könnyei az állán.
Hirtelen a semmiből megjelent valaki, de a könnyektől nem látta az arcát és gyengéd ölelésbe vonta. Fejét a mellkasának támasztotta, kezei néhány centiméterre tőle. Ismerős volt a srác illata és a kezeivel kötéseket érzett. Mélyebben beszívta magába az édes illatot, majd szinte azonnal felismerte. Szemei kikerekedtek a meglepetéstől.
Ahogy felemelte a fejét, Sungje nézett le rá. Sírása hirtelen abbamaradt és csak a látványba kapaszkodott. A fiú felemelte mindkét kezét, hogy letörölgesse a könnyeit, majd közel hajoljon hozzá és gyengéden összeérintse ajkaikat. A csók hamar elmélyült és mire feleszméltek, már éhesen tépték egymás ajkait.
Hirtelen riadt fel az álmodozásból, mikor a nővérek és Sheppard trappolása hallatszott odakintről a folyosóról, de a sírása abbamaradt. Nagyot fújtatott és letörölte a könnyeit, majd egy érzés hatolt át a tompa érzékein. Tudta, hogy valaki áll mögötte és őt bámulja, de mozdulni se mert. Csak a zihálást hallotta és a vért, ahogyan az ereiben száguldozott.
Az a valaki hirtelen elkapta és az ágyán találta magát, kezei a feje fölé voltak szorítva, majd ahogy felnézett támadójára, megfagyott benne a vér. Nyitva maradt a szája, a tüdejében rekedt a levegő és a torkán egyetlen hang sem talált utat magának. Kénytelen volt felnyögni, mikor valami keményet érzett meg a combjai között a bejáratánál, de szeme támadójáéba fúródott.
Sungje volt felette, tekintete izzott a vágytól, ajkai résnyire nyitva és élesen, szaggatottan vette a levegőt. Még sosem látta ilyennek. Haja kócos volt. Próbált kiszabadulni a szorításából, de túl nagy erőfeszítésébe telt volna, ezért csak feküdt ott és bámulta. A fiú hirtelen reagált, ajkaival vadul és éhesen tépte az övét, egyik keze lesiklott a derekára, és egyetlen mozdulattal lerántotta bugyiját a hálóinge alól.
A teste lángra gyúlt, ereiben száguldozó vér forrt az ereiben és az alsó ajkát rágcsálta. Még sosem támadták le így, ilyen nyers és állatias erővel.
- Sungje. - suttogta, mikor a fiú elengedte a száját. Szemeiben most már sokkal inkább volt vágy, mint düh.
A következő pillanatban hátravetette a fejét a hirtelen érzéstől, mikor a fiú csípője előre lendült és megtöltötte őt. Szinte érezte, hogy kétségbeesetten akarja és próbált szabadulni, de nem tudott. Nem volt mit tennie, inkább beletörődött a dologba és azzal húzta magához közelebb, hogy lábait átfonta a derekán. Az akciójától Sungje hirtelen megenyhült, de nem engedte el a kezeit, csak lazított a szorításán, nehogy elszorítsa a vérkeringését.
Hullámzásuk összhangban volt, vérük egyszerre száguldozott az ereikben, ajkaik együtt nyílt sóhajra, majd azt érezte, hogy szédül és a csípőjében egyre növekvő nyomás hirtelen eltűnt és apró darabokra robbant a fiú alatt. Halványan hallotta, ahogy Sungje nagyot nyögve, reszketve élvez el, majd néhány pillanat múlva néhány erőtlen lökésre rá rázuhant. Zihálásuk betöltötte a szoba légterét, majd hallották, ahogy kinyílt az ajtó, de képtelenek voltak kinyitni a szemüket.
- Hoppá! - szólalt meg Sheppard. - Erre nem számítottam.
- Azt hiszem rosszkor jöttünk. - Mondta Yunhak vörösen, de nem tudta elszakítani a szemét az egymáson ziháló párról.
- Hagyjuk őket magukra. - javasolta Sheppard és mindannyian kimentek, legalábbis azt hitték.
Néhány pillanat múlva egy kéz simított végig az arcán, ami biztosan nem Sungje-hez tartozott. Mikor kinyitotta a szemeit, Sungmo-val találta szemben magát. Valósággal megkönnyebbült, amikor az idősebb legördült róla és így szabaddá vált a fiatalabb számára. Azonnal az ölelésében találta magát, teste még mindig gyenge volt és bágyadt, reagálni is alig tudott, de annyira összeszedte az erejét, hogy ő is átölelje.
- Azt hittem elveszítelek. - suttogta Sungmo.
- Az sosem történhet meg! - válaszolta és tudta, hogy ezzel megnyugtatta.
- Beleőrültem volna!
- Ne emészd magad. - simított végig a fiú tarkóján. - Nem történt semmi komoly és Sungje is jól van.
- Te is jól vagy?
Nagyot kellett sóhajtania, mielőtt válaszolt. - Attól eltekintve, hogy legszívesebben darabokra tépném Daisuke-t, igen. Pláne most, hogy tudom nem esett bajod.
Jó ideig maradtak így egymás karjaiban. Valami furcsán megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Sungmo mellett biztonságban érezte magát. Emberrel még sosem érzett így. Halványan elmosolyodott, mikor hallotta szívének nyugodt dobbanásait és ez zene volt füleinek.
Lassan ebédidő volt. Sungje is ébredezett a nagy összegabalyodás után és meglepően jó kedvű volt. Összekapták magukat és elindultak az ebédlő felé, ahol már mindenki ott volt. A pultról elvették az ételt és leültek a szokásos asztalukhoz és enni kezdtek, de a kíváncsi tekintetek nagyon zavarták őket.
Ebéd után Sungje-vel elmentek lezuhanyozni, de a korábbi akciójuk miatt nem tudtak egymásnak esni. Fáradtak voltak. Finoman lemosták magukról a napok alatt felgyülemlett piszkot és Sungje kötéseit is eltávolították. A mellkasáról eltűntek a mély sebek. A meleg víz kellemesen masszírozta elmacskásodott végtagjaikat és láthatóan Sungje is jól érezte magát és ez mindent megért.
A fiú sokat ígérő tekintete kezdte ismét felszítani benne a vágyat, de most nem vágyott durvaságra és Sungmo-ra is gondolnia kellett. Arra eszmélt, hogy finoman követelőző ajkak vették birtokba az övét. A csók után kiléptek a zuhanyfülkéből és alaposan megszárították egymást. Alig léptek ki a zuhanyzó helyiségéből, mikor váratlan látvány tárult eléjük.
Daisuke sérülten, hörögve szívta Anne nyakából a friss karmazsin színű folyadékot, ami lassan csorgott le a seb mentén. Pillanatok alatt úrrá lett rajta a védelmi ösztöne és elindult feléjük, de mielőtt elérhette volna a férfit, Sheppard és Tsubasa rángatták le a lányról. Daisuke mérgében vért köpött, de még ez sem volt elégtétel számára.
- Jan, ne öld meg! - Tsubasa kérése megállította. - Gondoskodunk róla, hogy ne szökhessen meg többet.
Mielőtt elvitték, még utoljára megragadta Daisuke haját és rámorgott. - Ha még egyszer meglátlak a szeretteim közelében befejezem amit reggel elkezdtem!
Sungje gyengéd érintése rángatta vissza. Anne eszméletlenül ült a fal tövében. Szerencsére még volt benne élet. Gondolkodás nélkül falkapták és a gyengélkedőbe vitték, hogy ellássák a sebeit. Sheppard vissza is tért, miután lefertőtlenítette Anne nyakán lévő két pontszerű sebet és be is kötözte. Lefektették, majd egy sötét és kihalt folyosóra vitték és a legvégéig meg sem álltak. Ott kinyitották az ajtón lévő kis ablakot és meglátta Daisuke elgyötört, még mindig vérző testét. Elégedettséggel töltötte el, hogy ennyire szenved.
Mire visszatértek, Sungmo és a többiek futottak oda hozzájuk.
- Hogy van? - kérdezte Kwangsoo.
- Nyugi, meggyógyul. - kacsintott a fiúra.
- Te jól vagy? - nézett rá aggódva Sungmo és elmosolyodott.
- Igen. - válaszolta, majd ismét Kwangsoo-ra nézett. - Ne aggódj, az a rohadék nem árthat többet. Ha mégis, én leszek az első, aki elkapja és akkor nem ússza meg.
Együtt bementek a gyengélkedőre, Anne éppen ébredezett és Sungje aggódva húzta az ölelésébe. Kwangsoo odasétált a lányhoz. Látszólag minden rendben volt, de Anne kábasága és gyengesége nem múlt el. Miután kijelentette, hogy nem akar ott maradni, saját felelősségére elhagyhatta a gyengélkedőt, de csak azzal a feltétellel, ha mindig lesz mellette valaki.
Óvatosan húzódott ki az ágy szélére és sétált oda a másik ágyhoz, hogy megnézhesse ki van benne és amikor meglátta, azt hitte menten elájul. Nem más feküdt előtte, mint Sungje. Mikor lejjebb húzta róla a takarót akkor látta meg, hogy a mellkasát teljes mértékben kötés borítja.
A szájához kapta a kezét. - Mi történt veled?
Könnyek csordultak ki a szeméből, hisz maga volt a pokol, hogy így láthatta egyik szerelmét. Csak remélni tudta, hogy Sungmo és a többiek nem valamelyik másik szobában fekszenek ilyen vagy még rosszabb állapotban. Hát megtörtént az, amitől annyira félt. A fiú kezét simogatta, mikor kinyílt az ajtó és belépett rajta Sheppard. Képtelen volt megszólalni, csak sírt és Sungje-t nézte.
- Néhány nappal ezelőtt került be ide. - kezdte el a férfi. - Daisuke intézte el így el.
Harag gyűlt benne. Legszívesebben azonnal elindult volna, hogy megölje a férfit, de nem tudta ott hagyni Sungje-t annyira elesett állapotban. A kezét simogatta a visszafojtott lélegzettel hallgatta minden levegővételét. Bármit megadott volna azért, hogy szerelme ismét jól legyen és rámosolyogjon.
- Nagyon súlyos az állapota. - mondta Sheppard remegő hanggal.
- Mennyire? - kérdezte sírva.
- Jan, én.... - próbálta mondani, de a lány ráförmedt.
- Mennyire?
Sheppard nagyot nyelt, majd végre rászánta magát. - Haldoklik.
Úgy érezte, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt. Percekig csak fagyottan ült a fiú ágyán és levegőt is elfelejtett venni. Ismét ugyanott tartott, ahol néhány évvel ezelőtt, mikor előző nagy szerelme a karjaiban haldoklott. Mikor végre sikerült levegőt vennie, kétségbeesetten próbált megszólalni, de képtelen volt rá. Mit tett, hogy egymás után kétszer is át kell élnie azt a poklot?
Egyre gyűlt benne a harag, ahogy a sírás elszorította a torkát és a mázsás súly a mellkasára telepedett. Hiába könyörgött neki, nem ébredt fel, csak feküdt ott csendben és mozdulatlanul. Szinte megőrült az érzéstől, hogy Sungje meg fog halni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve tépte fel fogaival a csuklóját, majd odaemelte a fiú szájához és belecsepegtette a szájába.
Előfordult néhányszor, hogy olyan helyzetekben, mikor megfagyott és döntenie kellett, automatikusan a kegyetlenebb énje került ki győztesen és tette meg helyette azt, amit kellett, de most nem így volt. Fogalma sem volt, hogy birtoklási vágya ébredt fel benne vagy a múlt kísértetei adták meg neki a kezdő lökést, esetleg az, hogy rájött, hogy a fiú a vérvonalába tartozik, de nem hagyhatta meghalni.
Amint az első csepp vér leért a torkán, odahajolt a füléhez és belesuttogott. - Nyeld le! - Elmosolyodott, hisz a fiú megtette, amit kért tőle.
Innentől kezdve nem tehetett mást, mint várt és reménykedett, hogy Sungje hamarosan felébred. Megőrjítette, hogy jó ideje nem történt semmi. Képtelen volt egy helyben, ezért úgy döntött, hogy megkeresi Daisuke-t és elbeszélget vele a történtekről. Morogva pattant fel az ágyról és olyan gyorsan ment vissza a nyugati szárnyba, ahogy csak lehetett.
A többiek nem voltak a celláikban, minden bizonnyal vagy ebédeltek vagy ki tudja merre voltak, de ez kapóra jött neki, ráadásul Daisuke egyedül volt a cellájában. Szívbaj nélkül lépett be a helyiségbe, a férfiért nyúlt és lehúzta a priccsről, majd jó erősen neki vágta a falnak.
- Lenyűgöző a túlélési ösztönöd. - mondta Daisuke. - Hogy voltál képes felgyógyulni?
- Én a helyedben azon aggódnék, hogy most meg fogsz halni! - vicsorgott a férfire.
- De legalább magammal viszem a drága fiúkádat is!
Daisuke állításától nevetnie kellett. - Ha azt hiszed, hogy haldoklik, akkor nagyon tévedsz! Most válik eggyé a vérvonalamból. - Nagyot sóhajtott. - Szinte érzem, ahogy a sebei begyógyulnak és a csontjai összeforrnak.
- Ki a fene vagy?
- A legrosszabb rémálmod! - válaszolta. - Tudod, rossz szörnnyel kezdtél ki!
- Úristen! - fehéredett el Daisuke, mikor rájött, hogy ki is ő valójában. - Te vagy a Hatcher vérvonal örököse!
- Személyesen!
Időt sem hagyott neki, hogy megeméssze a dolgokat, egyszerűen csak elkezdte kínozni. A férfi szívszaggatóan ordított fel minden egyes alkalommal, mikor eltörte a csontjait és felhasította a bőrét, hogy letépje a hússal együtt róla. Hosszú percekig tartott és már csak az utolsó néhány simítás volt hátra. Kegyetlenül szántott végig karmaival Daisuke hasán, hogy utána kihúzhassa a beleit belőle, de még mielőtt kitéphette volna őket, egy hang megállította.
- Ne öld meg! - szólalt meg Sheppard.
- Csak hagyd a sorsára! - csatlakozott be Tsubasa is. - Majd mi gondoskodunk róla.
- Tessék? - nézett rájuk értetlenül. - Lehet megölte Sungje-t és büntetlenül hagyjuk?
- Csak bízd ránk. - kérte Tsubasa és valamiért engedett neki.
Lassan elindult vissza a gyengélkedőre. Egész úton a mérhetetlen bosszúvágyát próbálta legyőzni, de hiába. Mikor a "szobájuk" ajtajához ért, kezét rátetette a kilincsre, de csak azután lépett be, hogy hatalmasat sóhajtott és kiengedte tüdejéből a levegőt. Nem figyelt semmire, hisz elterelte a gondolatait az, hogy Sungje talán nem éri meg a következő reggelt, sőt lehet, hogy az éjszakát sem.
Zihált a dühtől és tehetetlennek érezte magát.
Lassan lépkedett az ágyukhoz, kába volt a gondolattól, hogy elveszíti Sungje-t és a sírás fojtogatta. Egyre gyorsabb zihálása erősen jelezte, hogy nem sok tartja vissza a kitörni készülő fájdalmas sírástól és néhány pillanat múlva már patakokban folytak le a könnyei az állán.
Hirtelen a semmiből megjelent valaki, de a könnyektől nem látta az arcát és gyengéd ölelésbe vonta. Fejét a mellkasának támasztotta, kezei néhány centiméterre tőle. Ismerős volt a srác illata és a kezeivel kötéseket érzett. Mélyebben beszívta magába az édes illatot, majd szinte azonnal felismerte. Szemei kikerekedtek a meglepetéstől.
Ahogy felemelte a fejét, Sungje nézett le rá. Sírása hirtelen abbamaradt és csak a látványba kapaszkodott. A fiú felemelte mindkét kezét, hogy letörölgesse a könnyeit, majd közel hajoljon hozzá és gyengéden összeérintse ajkaikat. A csók hamar elmélyült és mire feleszméltek, már éhesen tépték egymás ajkait.
Hirtelen riadt fel az álmodozásból, mikor a nővérek és Sheppard trappolása hallatszott odakintről a folyosóról, de a sírása abbamaradt. Nagyot fújtatott és letörölte a könnyeit, majd egy érzés hatolt át a tompa érzékein. Tudta, hogy valaki áll mögötte és őt bámulja, de mozdulni se mert. Csak a zihálást hallotta és a vért, ahogyan az ereiben száguldozott.
Az a valaki hirtelen elkapta és az ágyán találta magát, kezei a feje fölé voltak szorítva, majd ahogy felnézett támadójára, megfagyott benne a vér. Nyitva maradt a szája, a tüdejében rekedt a levegő és a torkán egyetlen hang sem talált utat magának. Kénytelen volt felnyögni, mikor valami keményet érzett meg a combjai között a bejáratánál, de szeme támadójáéba fúródott.
Sungje volt felette, tekintete izzott a vágytól, ajkai résnyire nyitva és élesen, szaggatottan vette a levegőt. Még sosem látta ilyennek. Haja kócos volt. Próbált kiszabadulni a szorításából, de túl nagy erőfeszítésébe telt volna, ezért csak feküdt ott és bámulta. A fiú hirtelen reagált, ajkaival vadul és éhesen tépte az övét, egyik keze lesiklott a derekára, és egyetlen mozdulattal lerántotta bugyiját a hálóinge alól.
A teste lángra gyúlt, ereiben száguldozó vér forrt az ereiben és az alsó ajkát rágcsálta. Még sosem támadták le így, ilyen nyers és állatias erővel.
- Sungje. - suttogta, mikor a fiú elengedte a száját. Szemeiben most már sokkal inkább volt vágy, mint düh.
A következő pillanatban hátravetette a fejét a hirtelen érzéstől, mikor a fiú csípője előre lendült és megtöltötte őt. Szinte érezte, hogy kétségbeesetten akarja és próbált szabadulni, de nem tudott. Nem volt mit tennie, inkább beletörődött a dologba és azzal húzta magához közelebb, hogy lábait átfonta a derekán. Az akciójától Sungje hirtelen megenyhült, de nem engedte el a kezeit, csak lazított a szorításán, nehogy elszorítsa a vérkeringését.
Hullámzásuk összhangban volt, vérük egyszerre száguldozott az ereikben, ajkaik együtt nyílt sóhajra, majd azt érezte, hogy szédül és a csípőjében egyre növekvő nyomás hirtelen eltűnt és apró darabokra robbant a fiú alatt. Halványan hallotta, ahogy Sungje nagyot nyögve, reszketve élvez el, majd néhány pillanat múlva néhány erőtlen lökésre rá rázuhant. Zihálásuk betöltötte a szoba légterét, majd hallották, ahogy kinyílt az ajtó, de képtelenek voltak kinyitni a szemüket.
- Hoppá! - szólalt meg Sheppard. - Erre nem számítottam.
- Azt hiszem rosszkor jöttünk. - Mondta Yunhak vörösen, de nem tudta elszakítani a szemét az egymáson ziháló párról.
- Hagyjuk őket magukra. - javasolta Sheppard és mindannyian kimentek, legalábbis azt hitték.
Néhány pillanat múlva egy kéz simított végig az arcán, ami biztosan nem Sungje-hez tartozott. Mikor kinyitotta a szemeit, Sungmo-val találta szemben magát. Valósággal megkönnyebbült, amikor az idősebb legördült róla és így szabaddá vált a fiatalabb számára. Azonnal az ölelésében találta magát, teste még mindig gyenge volt és bágyadt, reagálni is alig tudott, de annyira összeszedte az erejét, hogy ő is átölelje.
- Azt hittem elveszítelek. - suttogta Sungmo.
- Az sosem történhet meg! - válaszolta és tudta, hogy ezzel megnyugtatta.
- Beleőrültem volna!
- Ne emészd magad. - simított végig a fiú tarkóján. - Nem történt semmi komoly és Sungje is jól van.
- Te is jól vagy?
Nagyot kellett sóhajtania, mielőtt válaszolt. - Attól eltekintve, hogy legszívesebben darabokra tépném Daisuke-t, igen. Pláne most, hogy tudom nem esett bajod.
Jó ideig maradtak így egymás karjaiban. Valami furcsán megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Sungmo mellett biztonságban érezte magát. Emberrel még sosem érzett így. Halványan elmosolyodott, mikor hallotta szívének nyugodt dobbanásait és ez zene volt füleinek.
Lassan ebédidő volt. Sungje is ébredezett a nagy összegabalyodás után és meglepően jó kedvű volt. Összekapták magukat és elindultak az ebédlő felé, ahol már mindenki ott volt. A pultról elvették az ételt és leültek a szokásos asztalukhoz és enni kezdtek, de a kíváncsi tekintetek nagyon zavarták őket.
Ebéd után Sungje-vel elmentek lezuhanyozni, de a korábbi akciójuk miatt nem tudtak egymásnak esni. Fáradtak voltak. Finoman lemosták magukról a napok alatt felgyülemlett piszkot és Sungje kötéseit is eltávolították. A mellkasáról eltűntek a mély sebek. A meleg víz kellemesen masszírozta elmacskásodott végtagjaikat és láthatóan Sungje is jól érezte magát és ez mindent megért.
A fiú sokat ígérő tekintete kezdte ismét felszítani benne a vágyat, de most nem vágyott durvaságra és Sungmo-ra is gondolnia kellett. Arra eszmélt, hogy finoman követelőző ajkak vették birtokba az övét. A csók után kiléptek a zuhanyfülkéből és alaposan megszárították egymást. Alig léptek ki a zuhanyzó helyiségéből, mikor váratlan látvány tárult eléjük.
Daisuke sérülten, hörögve szívta Anne nyakából a friss karmazsin színű folyadékot, ami lassan csorgott le a seb mentén. Pillanatok alatt úrrá lett rajta a védelmi ösztöne és elindult feléjük, de mielőtt elérhette volna a férfit, Sheppard és Tsubasa rángatták le a lányról. Daisuke mérgében vért köpött, de még ez sem volt elégtétel számára.
- Jan, ne öld meg! - Tsubasa kérése megállította. - Gondoskodunk róla, hogy ne szökhessen meg többet.
Mielőtt elvitték, még utoljára megragadta Daisuke haját és rámorgott. - Ha még egyszer meglátlak a szeretteim közelében befejezem amit reggel elkezdtem!
Sungje gyengéd érintése rángatta vissza. Anne eszméletlenül ült a fal tövében. Szerencsére még volt benne élet. Gondolkodás nélkül falkapták és a gyengélkedőbe vitték, hogy ellássák a sebeit. Sheppard vissza is tért, miután lefertőtlenítette Anne nyakán lévő két pontszerű sebet és be is kötözte. Lefektették, majd egy sötét és kihalt folyosóra vitték és a legvégéig meg sem álltak. Ott kinyitották az ajtón lévő kis ablakot és meglátta Daisuke elgyötört, még mindig vérző testét. Elégedettséggel töltötte el, hogy ennyire szenved.
Mire visszatértek, Sungmo és a többiek futottak oda hozzájuk.
- Hogy van? - kérdezte Kwangsoo.
- Nyugi, meggyógyul. - kacsintott a fiúra.
- Te jól vagy? - nézett rá aggódva Sungmo és elmosolyodott.
- Igen. - válaszolta, majd ismét Kwangsoo-ra nézett. - Ne aggódj, az a rohadék nem árthat többet. Ha mégis, én leszek az első, aki elkapja és akkor nem ússza meg.
Együtt bementek a gyengélkedőre, Anne éppen ébredezett és Sungje aggódva húzta az ölelésébe. Kwangsoo odasétált a lányhoz. Látszólag minden rendben volt, de Anne kábasága és gyengesége nem múlt el. Miután kijelentette, hogy nem akar ott maradni, saját felelősségére elhagyhatta a gyengélkedőt, de csak azzal a feltétellel, ha mindig lesz mellette valaki.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)